– Jenő, én ezt nem értem… Most tényleg azon háborognak, hogy egy magyar miniszter táncolt a Parlament előtt a Rendszerváltó programon?
– Igen, Lujza. Úgy tűnik, egyesek szerint egy politikusnak csak komoran szabad léteznie. Ha mosolyog, az baj. Ha táncol, az még nagyobb baj.
– De hát épp azt mondták évekig, hogy közel kell vinni a politikát az emberekhez. Most meg az a baj, hogy emberként viselkedik?
– Valahol itt kezdődik az egész történet érdekessége. A „Haza nem lehet ellenzékben” gondolat mögött ugyanis sokszor az bújik meg, hogy aki nincs velük, az valahogy kevésbé magyar, kevésbé hazafi. És amikor megjelenik egy másik politikai közösség, amelyik felszabadultan, tömegekkel, zenével, jókedvvel működik, az zavaró tud lenni.
– Mert?
– Mert a politika hosszú ideig a félelemre, a sértettségre és az állandó harcra épült. Aki pedig táncol, nevet vagy ünnepel, az azt üzeni: „nem félünk”. Ez pedig egy ideges politikai korszakban nagyon erős kép.
– Szóval nem a tánc a baj?
– Nem bizony. A tánc csak ürügy. Az igazi probléma az, hogy sok ember láthatóan jól érezte magát. És ez megtör egy régi politikai képletet, amely szerint csak egyetlen oldal képviselheti a nemzetet.
– De hát attól még, hogy valaki másra szavaz, ugyanúgy magyar.
– Pontosan. Csak ezt nehéz elfogadni annak, aki hosszú éveken át úgy beszélt magáról, mintha kizárólag nála lenne a hazaszeretet monopóliuma.
– Érdekes… Régen azon ment a vita, hogy ki lopott. Most meg azon, hogy ki táncolt.
– Haladás, Lujza. Furcsa, magyar haladás, de haladás.
