Naplemente. A tenger narancsszínű. Jenő egy strandszékben ül, lábát homok takarja.
A horizontról finoman felbukkan valami, ami egyáltalán nem hasonlít vitorlásra.
Lujza mellette áll, kezében palacsintasütővel — mert mi más lenne nála?
Lujza: Jenő! Azt írja az újság, hogy India kettő milliárd dollárért bérel tengeralattjárót! Ez olyan, mint amikor Juliska néni kibérelte a Balatonon a vízibiciklit?
Jenő: Csak ez mélyebbre megy, gyorsabban megy, és nem rózsaszín hattyú formájú.
Lujza: És ez atomos! Akkor melegszik, ha bekapcsolják? Lehet rajta palacsintát sütni?
Jenő: Nem süt, Lujza, ez nem konyhai eszköz. Ez haditengerészet. Ez stratégia. Ez geopolitika.
Lujza: Szóval inkább gőzös palacsinta. Értem.
Jenő: India csak kiképzésre kapja. Megtanulják használni, mint te a palacsintaforgást.
Lujza: Egyszer fordítottam akkorát, hogy még ma is ott van a plafonon!
Jenő: Pont ezért kell a tengeralattjárót is gyakorolni. Hogy ne a plafonra menjen.
Lujza: És azt is írják, hogy nem is új szerződés, csak elővették a régit. Mint a karácsonyi bejglit húsvétkor?
Jenő: Pontosan. Lehet, hogy jó még – csak le kellett vágni róla a penészt.
Lujza (sziporkázva): Ha tíz évig bérelik, akkor vissza kell adni?
Jenő: Igen.
Lujza: És ha közben elmerül, akkor?
Jenő: Akkor drága lesz a kaució. Nagyon.
Lujza: Jó. Akkor ez egy atomerősített próbakör országméretben.
Jenő: Így is mondhatjuk.
Lujza: Csak nehogy elsőre megfordítsák, aztán a plafonra álljon az óceán.
