Lujza (az újságot böngészve, mosolyogva):
– Na, Jenő! Nézd csak! Azt írja az Index — most „tűzifa-segélyt” kapnak a rászorulók a kormánytól. Végre igazán jót tesznek az emberekkel — legalább a hideg télben nem fagyunk meg.
Jenő (összehúzza a szemét, ingerülten):
– Tűzifa, Lujza? Hát az jó, de kérdem én: miért az államnak kell mindent intéznie? Miért nem elég, ha rendes béreket adnak az embereknek — akkor nem „segély”, hanem keresetből lesz tűzifa.
Lujza (ledöbbenve):
– Hát persze, Jenőkém — de az emberek hónapról-hónapra élnek, nem várhatják meg, hogy majd egyszer rendes bérek lesznek. Ez az azonnali segítség, ami legalább átsegíti őket a hidegen.
Jenő (szkeptikusan):
– Segítség, igen — de mulandó. Egy tűzifa egyszeri megoldás. Ha a bér nem elég, jövő télre ugyanott leszünk megint: fázás, spórolás, megint segénysegély. Az állam segélyezzen cukrot meg proszektúrát — nem életrevalóságot.
Lujza (nyugodtan):
– Tudom, Jenőkém. De néha az apró dolgoknak is örülnöd kell — ha most fáznék, nem kérdezném, mi jövőre lesz. Épp most lenne fontos, hogy valaki a hátam mögött legyen.
Jenő (fáradtan sóhajt):
– Én csak azt mondom, Lujza: ha az állam minden tűzifáról gondoskodik, akkor azokat a feleket, akik dolgoznak, lesöpri a porba. A segély ne legyen pótlék — legyen eredmény.
Lujza (felsóhajt):
– Majd meglátjuk, Jenőkém — most legalább nem fagyunk meg. És ha a hideg elmúlik, akkor gondolkodunk azon, hogy mi legyen utána…
Jenő (kézcsókkal):
– Rendben, Lujza — első a tűzifa, aztán a realitás.
